„Megfontolni útját az okos bölcsessége, a bolondnak csalás a balgasága.” Példabeszédek 14:8
Van egy olyan alapelv, amely a lelki növekedésünk alapja, és amelyet ma a legkevésbé tanítanak vagy értenek meg. Ez az önismeret elvéhez kapcsolódik.
Aligha vesszük komolyan az önvizsgálatot, hacsak nem ér minket válság, azaz egy fájdalmas párkapcsolati törés vagy egy nagyobb munkahelyi kudarc.
Pedig az önismeretre valójában a mindennapi életünkben, munkánkban és hitünkben is szükség van. Rutinszerűen képesek vagyunk-e feltenni ezeket a kérdéseket:
- Mik a motivációim, a „miértek” abban, amit teszek?
- Hogyan hat a viselkedésem másokra?
- Vajon az a szüntelen szükséglet diktálja-e, hogy másoknak megfeleljek?
- Nem-e a valamitől való félelem határozza-e meg a cselekedeteimet?
- Miért érzem magam levertnek? Egyszerűen csak fizikailag fáradt vagyok, vagy van valami mögöttes probléma, amivel nem vagyok kibékülve?
- Vannak félelmeim, amelyekkel nem néztem szembe?
Képes vagyok-e arra, hogy intenzív érzéseimet – pozitív és negatív – egy pillanatra kivegyem a szívem mélyéről, és olyan helyre tegyem őket, ahol megnézhetem őket – és ahol Krisztus is megnézheti őket?
Az igazi probléma nem Isten hiánya, hanem a mi hiányosságaink. Még akkor is, amikor imádkozunk. Ez az, amit az ősi spirituális hagyományok „szenvtelenség” alatt értettek.
Ez egy negatív hangzású szó, és görögül sem sokkal jobb, mert az apatheia-nak nevezik, ami magyarul apátiát jelent. De a szenvtelenség, az apatheia az őskeresztények spirituális felfogásában azt jelenti, hogy egy kicsit visszalépünk attól, amit érzünk, amit úgy gondolunk, hogy akarunk, és amit mások akarnak.
Azt mondjuk: „Álljunk meg egy pillanatra – tudnék-e egy kis teret engedni ezeknek az érzéseknek, ösztönöknek, érzelmeknek, vágyaknak?”. Tudnék-e egy kis teret teremteni, és nem engedni, hogy a reakcióimat azonnal ezek diktálják?”.
Ez ugyanúgy vonatkozik az extázis és a lelkesedés pozitív érzéseire, mint a harag vagy a szomorúság. Távolodj el a mindennapi önmagadtól egy pillanatra, és adj helyet ezeknek az érzéseknek, hogy lélegezhessenek; adj helyet magadnak, hogy lélegezhess. Az önismeret, és ez a meglehetősen furcsa szó, a „szenvtelenség”, arról szól, hogy fejlesszünk ki némi szabadságérzetet az életünket irányító kivetítésektől, elvárásoktól és elfoglaltságtól.
Csak akkor juthatunk el a szenvtelenséghez, ha imánkban és általában az életünkben elég teret engedünk az elmélkedésnek, az Isten meghallásának. Ilyen pillanatokkal akkor találkozunk, amikor megállunk imádkozni: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet!”. (Zsolt 139,23) Arról van szó, hogy eléggé elcsendesedünk ahhoz, hogy elkezdjük felismerni, kik is vagyunk valójában. Erre az önismeretre gyakran szükség van ahhoz, hogy változás és növekedés történjen.
Valami ilyesmi történt Jézus és Péter beszélgetésében a János 21. fejezetében.
Mit tett Jézus Péterrel?
Egyszerűen csak kérdéseket tett fel. Mélyreható kérdéseket.
Olyan kérdések voltak, amelyek arra késztették Pétert, hogy megvizsgálja saját szívét, prioritásait és motivációit.
Néha az igazi probléma nem Isten hiánya, hanem a mi hiányosságaink. Még akkor is, amikor imádkozunk, valódi önmagunk hiányában vagyunk. A mai rohanó életünkben tényleg nincsenek kiskapuk az apátia gyakorlására, és ezáltal az önreflexióra.
Meg kell találni azt a helyet, ahol csendben és mozdulatlanul lehetünk, így esélyt adva önmagunk megismerésére. Néha egy másik személy, aki felteszi a megfelelő kérdéseket, szintén segíthet abban, hogy megtaláljuk a teret az önismeretre.
Hozzá kell tennem, hogy gyakran megfoszthatjuk az embert az önmegismerés és a tanítványi tapasztalatok szükséges útjától, amikor elsietjük az illető problémáinak vagy gyengeségeinek meghatározását. Ehelyett inkább arra kellene bátorítanunk az illetőt, hogy imádkozzon, elmélkedjen és keresse az Urat. Segítenünk kell neki, hogy hátralépjen, és megtalálja a teret az önismeretre.
Onnan fog bekövetkezni az igazi növekedés és változás.
