„Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki.” (Lukács 23:9).
A Prédikátor azt mondja nekünk, hogy van idő a beszédre és van idő a hallgatásra. És ennek van is értelme, de a kérdés az, hogy mikor van a megfelelő idő? Mikor jobb beszélni? És mikor kell hallgatni? Ez a bölcsesség művészete.
Mégis, mint társadalom, elég egyhangúan a beszéd mellett tettük le a voksunkat. A technológiával és a közösségi médiával teli világunk szüntelenül beszél, legyen szó szavakról, képekről vagy videókról. A háttérzene mindenhová követ minket.
Ez a beszéd iránti megszállottság kiszorította a csend minden pozitív értékét. Pedig a mi Urunk megmutatta számunkra a csend művészetét, hogy mi jobban beszélhessünk érte, és hogy szavaink az ő szavaihoz igazodjanak.
Jézus peréről szóló evangéliumi beszámolókban azt olvassuk, hogy Poncius Pilátus megpróbálta felmenteni az ártatlant. Pilátusnak azonban nem volt bátorsága, hogy helyesen cselekedjen. Nem akarta kockáztatni az életét Jézusért, ezért Pilátus a farkasok elé vetette, engedve az erőszakos banda követeléseinek. Pilátus szabadon engedett egy gyilkost és lázadót, Jézust pedig kiszolgáltatta a lázadó tömeg akaratának.
És ezzel úgy tűnik, hogy a tömeg szava győzött. Jézus még csak nem is védekezett (Lukács 23:9). Csendességében nem hallunk ékesszólást, erőteljes szemrehányást, a gonoszság egyértelmű elítélését. Úgy tűnt, hogy a nép hangos beszéde legyőzte Jézus csendjét; pedig semmi sem állhatna távolabb az igazságtól.
Íme hét dolog, amit tudnod kell Jézus csendjéről.
1. Jézus hallgatása Pilátus előtt arra késztet, hogy visszagondoljunk arra, amit korábban mondott.
„Ekkor visszaemlékeztek az ő szavaira.” (Lukács 24:8)
2. Jézus hallgatása eszünkbe juttatja, hogy megjövendölte, hogy az Emberfiának szenvednie és meghalnia kell a mi üdvösségünkért.
Szigorúan meghagyta és megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el, mondván: „Jézus ekkor rájuk parancsolt, hogy ezt senkinek se mondják el. Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia”. (Lukács 9:21-22)
3. Jézus hallgatása Isten Ézsaiás 53:7-es igéjét idézi fel bennünk – hogy a Messiásnak néma báránynak kellett lennie.
„Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” (Ézsaiás 53:7)
4. Jézus hallgatása arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus számára szükséges volt a csendes szenvedés. Azt tanítják nekünk, hogy néha több erő kell ahhoz, hogy csendben legyünk, mint ahhoz, hogy beszéljünk.
„A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az ÚR akarata célhoz jut vele.” (Ézsaiás 53:9-10)
5. Jézus hallgatása arra tanít bennünket, hogy néha a csend hangosabban beszél, mint a szavak.
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.”
„Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” (Prédikátor 3:1, 7)
6. Krisztus keresztre feszítéséhez vezető hallgatása a mi megbocsátásunk, megigazulásunk és megváltásunk érdekében történt.
„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18)
7. Krisztus hallgatása az Ő igéje volt, amely diadalmaskodott. Jézus azért volt itt szótlan, hogy felkészüljön a sír csendjére, amely aztán átadja helyét a feltámadás szavainak.
„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, ” (1Kor 15:3-4)
Jézust nem hallgattatta el örökre a gonosz tömeg; feltámadt, hogy újra kimondja a feltámadás gyógyító és reményteli szavait.
