Ha ma azzal küzdesz, hogy reményt találj a sötétségben, és szavakat keresel az imádsághoz, remélem, ezek az imádságos szavak segítenek:
Uram, segíts, hogy halljam, hogy azt mondod: “Én vagyok a te reménységed”, minden más hangon túl. Uram, a te igéd azt mondja, hogy te vagy a reménytelenek reménye, ezért mindkét kezemet kinyújtva fordulok hozzád, és beléd kapaszkodom. Tölts el reménységgel, és adj ma kézzelfogható emlékeztetőt, hogy a remény elszakíthatatlan lelki mentőöv (Zsidók 6:19-20). Istenem, te ismered azokat a dolgokat a szívemben, amiket alig merek remélni, ma neked adom, rád bízom, és kérlek, mert tudom, hogy többet tudsz tenni, mint amit valaha is sejteni, elképzelni vagy a legvadabb álmaimban kérni tudnék (Ef 3,20). Istenem, te vagy az én reménységem, és én bízom benned. Ámen.
Imádság a hitért és a reményért
Urunk, mennyei Atyánk, Szentlelked erősítse meg szívünket, és erősítse meg hitünket és reményünket a te kegyelmedben és irgalmasságodban.
Bár van okunk félni lelkiismeretünk, bűneink és méltatlanságunk miatt, mégis a kánaáni asszonnyal együtt ragaszkodhatunk kegyelmedhez, és minden próbatételben és kísértésben jelenvaló segítségedre és menedékedre találhatunk.
Szeretett Fiad, Jézus Krisztus Urunk által, aki veled és a Szentlélekkel, egy igaz Istennel él és uralkodik most és mindörökké. Ámen.
Forrás: Boldogságos Isten – Dietrich Veit
Reménységünk Jézus Krisztusban
Nem hiszem, hogy bárki is szereti hallani ezt a mondatot: “Csak bízz bennem”. De néha éppen ezt követeli tőlünk Isten. Amikor azon aggódom, hogy mi lesz a következő lépés, amikor azon stresszelek, hogy mit fognak mondani az orvosok eredményei, vagy amikor úgy érzem, hogy nincs reményem, mert nem látom, hogy az álmaim valaha is valósággá válnak, akkor hallom, csendesen, határozottan: “Csak bízz bennem”.
Ezek ugyanazok a szavak, amelyeket Jézus mondott Jairusnak a Márk 5:35-ben. Miközben ő még beszélt, néhány ember jött a vezető házából, és azt mondták neki: “A lányod meghalt. Miért zavarod tovább a Tanítót?”
Jézus meghallotta, miről beszéltek, és azt mondta a vezetőnek: “Ne hallgass rájuk, csak bízz bennem”.
El sem tudom képzelni, mit éreznék, ha most mondanák meg, hogy a lányom meghalt. Egészen biztos vagyok benne, hogy úgy éreztem volna, hogy a “Ne hallgassatok rájuk; csak bízzatok bennem” szavak semmit sem oldanának meg. Azon tűnődtem volna, vajon Jézus valóban megérti-e a fájdalmamat. És ugyanakkor tudtam volna, hogy Jézus az egyetlen reményem.
Amikor a világ többi része azt mondja, hogy nincs remény, Jézus ott áll és azt mondja: “Tévednek”. Amikor mindenki más megkérdőjelezi, hogy Jézus tényleg törődik-e azokkal a nehéz dolgokkal, amelyeken keresztülmegyünk, én az Ő hangjára figyelek, amely kijelenti: “Ne hallgass rájuk; csak bízz bennem”.
Talán azt szeretem a legjobban ebben a rövid találkozásban Jairus és Jézus között, hogy van benne egy titokzatosság. Jézus nem mondja el Jairusnak, hogy a lánya valóban halott, vagy hogy neki kell majd feltámasztania. Jézus meghívja Jairust, hogy bízzon benne a titokzatosságban. És Jairus ezt meg is teszi, és miközben ezt teszi, reményt talál. Nem tudja, hogy Jézus mindent jobbá tesz, velünk ellentétben ő nem olvasta a történet végét, nem tudja megjósolni, hogy Jézus visszahozza a lányát a halálból.
Jairusnak csak Jézus szavaiban van reménye. Amikor mindenki más azt mondta: “Nincs reményed!”. Jézus azt mondta: “Én vagyok a te reménységed!” Néha nekem is csak ennyi van. Jézus szavai hívnak engem, miközben a férjem kezét fogom az onkológiai váróteremben: “Csak bízz bennem!”.
Megtanulom, hogy a történeteink azért íródtak, hogy Isten helyreállítsa őket.
Egy dolgot megtanultam, hogy a sötét napok átadják majd a helyüket a nevetés napjainak, és hála fog ömleni a szádból, mert Isten az, aki átsegített a sötét napokon.
